Ülök az ablak előtt, itthon Magyarországon. Kortyolom a kávémat, és az illat, a hangulat, ahogy odakint az őszi napfényben hullanak a levelek, eszembe juttat egy sok évvel ezelőtti délelőttöt. Ugyanígy az ablaknál ültem, kávéscsészével a kezemben, csak 1600 kilométerre innen. Otthon, Angliában.

Sok éve, egy másik ablak előtt, Angliában. Fotó: virtualiskavezo.blog.hu

Ahogy előkeresem az akkor készült fotót, szinte megelevenedik előttem az a pillanat és összeszorul a torkom a vágyakozástól: annyira szeretnék újra ott lenni, kinézni az ablakon, kimenni, leülni a hintává alakított padra, és figyelni, ahogy a lábam előtt lassan mindent beborítanak a szebbnél-szebb színben pompázó levelek. Hallgatni, ahogy megáll az autó, és az ismerős hangot, amikor megzörren a postaláda. Aztán, ahogy erre gondolok, elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy ott és akkor, értékelve, nagyon szeretve mindazt, ami megadatott, ugyanígy a sírás fojtogatott: milyen jó is lenne az akkor már 4. éve ritkán látott másik otthonomban lenni. Ülni az ablak előtt, vagy az ottani padon és nézni az őszi tájat, a ködbe burkolózó Balatont…

És miközben ezeket a fotókat nézem, eszembe jutnak Orwell sorai, amit ebben a pillanatban különösen igaznak érzek:

“Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszébe ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember véletlenül meglát, meghall vagy megszagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel benne, hanem ő maga van a múltban.”

Eljöttem, de a kapu nyitva maradt… Fotó: virtualiskavezo.blog.hu