Magam is alig hiszem, de ma 9 éve, hogy egy hirtelen jött munkalehetőség kapcsán, túl az 51. évemen, összecsomagoltam és útnak indultam Angliába. Nem tudtam, mi vár majd rám, csak azt, hogy mennem kell. Amikor a repülőgép ablakából kinézve megláttam a távolodó Magyarországot, Márai sorai jutottak eszembe: "Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy."
Mottó: Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé. (Parti Nagy Lajos)
Február közepe volt. Betegen indultam útnak, torokfájással, csaknem 40 fokos lázzal, így aztán fáradtan, nyúzottan botorkáltam le a repülőről a több mint 2 órás út végén. A reptérről kiérve hideg szél csapott az arcomba, én pedig, miközben összehúztam magamon a kabátot, arra gondoltam, mennyire más volt korábban turistaként megérkezni Londonba.
Úton az új életem felé.
A repülőjegyet még mindig őrzöm.
A mai napig emlékszem az első éjszakára, amikor órákig forogtam az ágyban, és a reggelre, amikor ébredés után a megszokott balatoni panoráma helyett piros téglás épületeket és a twickenhami rugby stadiont láttam meg elsőként a felkelő nap fényében. Nem tudom leírni, mennyire idegen volt minden.
Itt kezdődött az új életem. Az első emeleti ablakból (szemből jobbról az első) hónapokon át a közeli rugby stadion tetejét néztem.
Összeszorult a szívem és legszívesebben hazamenekültem volna, amikor a távol lévő szeretteimre, a házunkra, a férjem gondjaira bízott állatainkra, a nap mint nap megcsodált virágaimra gondoltam. De tudtam, hogy nem lehet. A pénz nagy úr és nekünk pénzre volt szükségünk, sok pénzre, mert nem akartunk elveszíteni pillanatok alatt mindent, amiért hosszú éveken át keményen megdolgoztunk. Összeszorítottam hát a fogamat és dacosan azt mondtam, elég erős vagyok hozzá, hogy végigcsináljam. Túlélem, túléljük. Mert akkor még csak túlélni akartam.
(Folyt.köv.)